Azt, hogy kinek vagy minek köszönhető ez a fékevesztett rohanás, az elkötelezett hívek gondolkodás nélkül üvöltenék bele a telefonba egy fémzenei műsor kvízkérdésére válaszként, de elárulom, a dobos volt a ludas. Igazából ezzel nem is lenne probléma, hiszen vannak olyan zenekarok, amelyek képesek fenntartani a hangulati koherenciát egy hasonló dinamikát felvonultató dobjelenlét mellett (egész sok extrém műfaj épül erre), viszont ahhoz kell ezt a bizonyos hangulatot előteremtő többlettartalom is, mivel ennek híján elvesznek azok a kapaszkodók, melyek a zenei élmény összeillesztését segítenék.

Ha van olyan újjáalakulás, mely a kelleténél sokkal többet váratott magára, akkor a Forbiddené mindenképpen ilyen. Évek óta tanúi lehetünk a klasszikus thrash csapatok másodvirágzásának, és mivel a Forbidden kétségkívül egyike a legkiválóbbaknak, mindenképpen időszerű volt már ez a reunion. Tizenhárom év után tehát végre itt az új anyag, és természetesen nem is kelt csalódást, bár ha az egyszeri Forbidden rajongó rápillant, az első kép mindenképpen csalóka. Az Omega Wave-et ugyanis gyakorlatilag a banda első, Forbidden Evil címmel még 1988-ban napvilágot látott lemezének borítója díszíti, pontosabban annak újragondolt, kicsit továbbfejlesztett verziója, a zene azonban nem épp nosztalgikus.

Itt van Nick Cave, itt van újra. Az őrült ausztrál zseni az utóbbi években tényleg olyan nyaktörő tempót diktál, mintha valaki megsúgta volna neki: már nincssok hátra, jó lesz, ha rákapcsolsz! Hosszabb pihenőt utoljára valamikor az ezredfordulón iktatott be, azóta azonban jottányit sem lazít a gyeplőn. Tíz év alatt négy stúdiólemez (ráadásul az egyik dupla), triplalemezes válogatás ritkaságokból, két élő anyag, plusz három-négy DVD is. És ezek még csak a Bad Seeds-szel közös munkálatok! Ezen felül publikált verseket, megjelentette második regényét (The Death Of Bunny Munro), felolvasóesteket tartott, színpadi előadásokhoz (pl. a Woyzeckhez) írt kísérőzenét, nem mellesleg pedig a hozzá hasonlóan őrült Warren Ellis komájával karöltve összedobott három remekbe szabott soundtracket is „Az út”, a „Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford” és „Az ajánlat” című filmekhez.  Nem utolsósorban pedig itt van még a Grinderman is.

Néha úgy tűnik, Amerika nem csupán egy másik kontinens, hanem egy másik bolygó egy másik galaxisból. Innen Európából - főleg az egykori vasfüggönyön túlról - még mindig úgy rá tudunk bambulni ezekre az ízig-vérig amerikai csapatokra, mintha érinthetetlenek lennének. Egészen egyszerűen azért, mert ha lefognak egy riffet, az pontosan úgy fog megszólalni, hogy annak minden másodpercében benne van a rákenról, és az ottani énekesek nem erőlködnek a lazasággal, hanem ösztönösen árad belőlük az a széles országutas, ragyogó naplementés autózós feeling. Mi a frásztól tapintható ki élesen még mindig az a furcsa kulturális szakadék a két földrész között?

Megrészegültél az egykori világsikertől, attól, hogy bármit megtehettél, de azok az idők elmúltak. Túl sokáig a szart nem lehet lenyomni az emberek torkán, mert előbb-utóbb visszajön. De inkább előbb. Még azt a kevés értékelhető pillanatot is elrontottad, aminek hallatán felsejlett a halvány remény bennem, hogy valami önkontrollod mégis maradt, ám még azokba a dalokba is belepasszíroztál olyan momentumokat, ami miatt képtelen vagyok komolyan venni egy másodpercet is a Műből. Dicséretesen ügyeltél arra, hogy a bookletet famentes papírból gyártsák, megteheted, csakhogy hiába szép a körítés, ha itt most nincsenek Dalok, és emlékezetes pillanatok is csupán azért, mert ennyire kritikán alulit nagy névtől viszonylag rég hallhattunk. 

Magukról a dalokról azért nincs sok értelme regényeket leírni, mert ha van némi fogalmad a súlyos muzsikákról, vélhetően hallottad már a Cowboys From Hellt. Egy végtelenül éhes, lehengerlő, megállíthatatlan harci gépezet zenél az albumon, ahol minden dalnak önálló arca van, mégis egységes az összkép, szegény Dimebag érdemeit pedig ugyebár nem lehet eleget hangsúlyozni. Tényleg még ennyi idő távlatából is felfoghatatlan, micsoda kreativitás üvölt minden egyes riffjéből, lefogott hangjából, nyújtásából. És nemcsak a nyilvánvaló koncertfavoritokban (Cowboys, Primal Concrete Sledge, Psycho Holiday, Cemetery Gates, Domination) tett ki magáért, hanem a kevésbé felkapott darabokban is...

Hiába beszélünk most James LaBrie második saját nevén kiadott szólólemezéről, nem lehet szó nélkül hagyni azt az ordító hírt, hogy a Dream Theater a lemezmegjelenés előtt esett szét. Igaz, konkrétan még nem hullott darabjaira - illetve jelen pillanatban még bármi történhet -, de egyszerűen Mike Portnoy volt és lesz a Dream dobosa, teljesen mindegy, kit vesznek be helyettesítőnek. Az sem elhanyagolható tény, hogy maga a progresszív metal teljesen más formában létezne nélkülük. Ennek fényében másképp fogod hallgatni a Static Impulse-t, még akkor is, ha a 2005-ös lemezt szeretted.

Azon már senki nem lepődik meg szerintem, hogy a norvég díszpintyek között is a legigényesebbnek tartott, műgonoszkodásból és sátáni szemöldökráncolásból bajnok Dimmu Borgir egy minőségi anyaghasználattal büszkélkedő latexgúnya-bolt összes kellékét extrém módon feljavítva öltötte magára az új lemezük promótálása során, de az a szintű felhajtás, amit az új gyermekük megjelenés körül csaptak, egyszerűen nevetséges és szánalmasan érdektelen. Ez a magatartás már kezd egészen ijesztő mértékben elterjedni a zeneiparban, és úgy tűnik ennek népszerűsítésében ők is szívesen részt vesznek. Tekintve, hogy ebből élnek.

Matt Serletic producer abból indult ki, hogy ami jól bevált például Santanánál, az be fog válni az öreg tintásnál is. Mottó: ne cifrázd túl, ne változtass! Összeszedett hát tíz dalt a smirglihangú nagypapinak (a Get On nótának egyenesen társszerzője), ráhangszereltette Joe hangjára az egészet, azután ereszdelahajam, lehet menni stúdiózni. Valószínűleg annyit mondhatott Cockernek, hogy: …ööööö…legyél olyan…Cocker! És működik! Cocker esetében mondjuk az is működne, ha magyar népdalokat énekelne kínaiul, egyszerűen nincs olyan, amit ezzel a hanggal ne lehetne eladni. Ahogyan a kezdő Hard Knocks elején kibuggyan belőle az „oh yeah”, onnantól kezdve köszönjük szépen, és jól érezzük magunkat.

A helyzet az, hogy a Disturbed egy jól élő, közismert zenekar, akiket perpillanat vélhetően csak a lemezszerződés motivál, ennek megfelelően az Asylum egy tipikus se hús, se hal album, amit úgyis sokan be fognak szerezni a letöltések ellenére, de ha ez lenne a debütjük, csupán a sokadik sorszámot szereznék meg a feltörekvő modern metal csapatok közül, akiket egy-két rádiós szerepeltetés után úgy elfelejtene mindenki, mint a huzat. Ennek megfelelően a „rejtett” bónusz feldolgozás is maga a merő kiszámíthatóság és közhely, a U2-tól az I Still Haven’t Found What I’m Looking For, ami nyilván nem szar, és raktak bele metalt is, csak…