„Amíg a Colosseum áll, állni fog Róma, ha elpusztul, vele pusztul Róma és a világ is” – írta Beda Venerabilis angolszász egyházi író az antik Róma egyik ékességéről.
A jeles angol progresszív rock zenekar koncertjét megelőző napokban római műemlékek, köztük a Colosseum állagának romlásáról szóltak a híradások.
A Colosseum együttes őszi európai koncertsorozatát búcsúturnéként hirdette az itteni szervező.
A 20 állomásból álló turné befejező állomása Budapest volt.

Amit itt láttunk-hallottunk, az a legklasszikusabb példája volt a jólismert „telefonkönyv”-közhelynek: a faszi bármit énekel, csak lesünk. Karizmatikus, szuggesztív előadó és olyan énekes, amilyen százévente egyszer születik – tisztán a hangot tekintve meg merem kockáztatni, hogy napjainkban ő a legnagyobb: ezerszínű, érzelmektől fűtött hangorkánjának olyan ereje van, hogy ha kell, a hajunkat is leviszi. Dalait tekintve már találhatunk némi hiányosságot (a fenti véleményemet meglepően sokan osztják személyes és fórumos ismerőseim közül), de ezen a koncerten még a legunalmasabb nótákat sem lehetett unni a magával ragadó előadásmód miatt.

Nem mondom, hogy kényelmesen elférnek hatan a színpadon, mégis folyamatosan mászkálnak, hergelik a közönséget, a végén konkrétan a zenészekre csöpög a plafonról a pára, annyira egy hőfokon ég a komplett Dürer terem. A még mindig kölyökképű Niklas Sundin is felbukkan mindkét oldalon, dallamos szólóit a közönség nem egyszer együtt dúdolja a gitárral. A fekete ingek örök képviselője, a szemnek is roppant kellemes Mikael Stanne meg maga a megtestesült pozitivizmus: véresre üvölti a torkát, konferáláskor viszont fülig érő szájjal vigyorog, ami fénysebességgel ragad át kivétel nélkül mindenkire. A közönség zabálja őket, fürdik az energiában zenész és zenehallgató...

A Magma Rise-ban kötöttségektől mentes örömzenélés folyik, melyet ez a koncert is bizonyított. Nem törekedtek elpusztítani a színpadot a fiúk, nem volt görcsölés, egyszerűen csak egy cinkos félmosollyal, zsigerből játszották az őserejű témákat. Különösen nagyot ütött élőben a Standby és a Tombstone Eyes, illetve egyik személyes kedvencem, a For Those…, de a legnagyobb ovációt a bulit záró Mood klasszikus, a Glow Burn Scream váltotta ki.

A MEN Észak-Kelet Magyarország egyik legnagyobb ifjúsági rendezvénye, a legjelentősebb könnyűzenei produkciókkal, kulturális és hagyományápoló programokkal. A MEN célközönsége a diákhagyományokkal és sportrendezvényekkel ötvözött színes zenei és kulturális programnak köszönhetően jóval heterogénebb, mint egy hagyományos zenei program esetében: a MEN már nemcsak egy oktatási intézmény hallgatóinak, hanem a város és a régió fiataljainak is fontos találkozója lett.

A pécsi bőrgyár területe szerintem igen király kis fesztiválhelyszín, a sok nagy üzemépület szinte kínálja magát ilyen célokra. Ennek megfelelően - és ez egy fesztiválon nagyon fontos szempont - a színpadok egyáltalán nem „zavarták egymást” (hogy akkor a silent disco-ról már ne is beszéljünk)....

Mintha csak tegnap lett volna 2000 decemberének - azt hiszem - a 9. napja, mikor is egy győri Tankcsapda buli alkalmával elvesztettem koncertszüzességemet. Az eseményre két akkori évfolyamtársammal látogattam el, a két srác azonban igen hamar otthagyott, hogy vad smárolásba kezdhessen két ismerős ”nőstény egyeddel”, én pedig minden bátorságomat összeszedve elvegyültem a tömegben, hogy meglessem az este egyik előzenekarát. Bevallom, a deszkákon lobogó rasztahajak először érdekesebbnek tűntek számomra, mint az éppen zenélő csapat muzsikája, bár az sem volt éppenséggel rossz.

Valamilyen izgalmas sejtelmes érzés futott végig bennem, mikor értesültem a budapesti (Diesel Club) koncertről. Borzongásokkal teli kíváncsiságom napról napra csak nőt mikor közeledett a koncert napja (március 30.). (Az újságból kimaradt cikk!)

Nem kevés töprengés előzte meg részemről ezt az estét, mivel sokáig határozatképtelen voltam a „menjek vagy maradjak” kérdést illetően. A svéd Katatoniát ugyanis már kétszer láttam hazánk különböző színpadain... Legutóbbi lemezük, a Night Is The New Day viszont annyira zseniális lett, hogy végül a koncertlátogató énem legyőzte az otthonülő verziómat, és az este tapasztalatainak birtokában azt mondom: jól tettem, hogy ott voltam a Dürerben, március 29-én. (Az újságból kimaradt cikk!)

Nem annyira ideális koncerthelyzet, de tudtam, hogy el fog múlni a hétfő esti nihil, amikor elkezdődik a buli. El is felejtettem a koncert közben, hogy milyen nap van, milyen évet írunk… Az előadás közepe felé Justin Sullivan is ráébredt az általa okozott időtlenségre és azt mondta, nem olyan érzés, mintha hétfő lenne. Igen. Jól sikerült az este, de nézzük az elejétől… (Az újságból kimaradt cikk!)