Nem kevés töprengés előzte meg részemről ezt az estét, mivel sokáig határozatképtelen voltam a „menjek vagy maradjak” kérdést illetően. A svéd Katatoniát ugyanis már kétszer láttam hazánk különböző színpadain, és egyik alkalommal sem győztek meg. Legutóbbi lemezük, a Night Is The New Day viszont annyira zseniális lett, hogy végül a koncertlátogató énem legyőzte az otthonülő verziómat, és az este tapasztalatainak birtokában azt mondom: jól tettem, hogy ott voltam a Dürerben.

A Long Distance Calling műsorát egy az egyben lekéstem, és szívem szerint ezt tettem volna a Swallow The Sunnal is, ám az ő szenvedős, erősen My Dying Bride jellegű programjukat- sajnos - elcsíptem. A különbség köztük és a britek között annyi, hogy utóbbiak a gyötrelmeken túl jó dalokat is tudnak írni, a „napnyelőknek” viszont ez csak egy-két téma erejéig sikerült. Szerencsére nem birtokolta túl sokáig a színpadot a finn doom csapat, a frontembernek pocsék, énekesnek alig elégséges Mikko Kotamaki hamar elbúcsúzott a közönségtől. Az egybegyűltek egyébként korrekt tapssal jutalmazták a második vendégbanda produkcióját, ám érezhető volt, hogy mindenki a Katatonia színrelépésére vár.
Ők pedig jöttek, és olyan formában zenéltek, mint korábban talán még soha. Pedig nincsenek könnyű helyzetben, hiszen a két Norrman tesó, a gitáros Fredrik és a basszeros Mattias a lemezmegjelenés után, de még a turné előtt dobta be a törölközőt, így két kisegítő zenésszel kellett kiállniuk a skandinávoknak. Ehhez képest a hathúros Per Eriksson és a négyhúros Niklas Sandin jobban tették a dolgukat, mint elődjeik. Bemozdultak a nótákra, énekelték a szövegeket, sőt, Eriksson még a vokálokba is besegített. Továbbá két lóhajú muzsikust tisztelhetünk bennük, így látványnak sem volt rossz, ahogy egyszerre négyen rázták a hajukat a színpadon (igaz, kicsit azért Akela-retro feeling volt). Ugyanakkor a kiálláson lenne még mit finomítani, mert a Katatonia zenéjének mélysége komolyabb megjelenést kívánna a farmer-zenekaros szörny póló kombinációnál.
Amúgy ez volt az egyetlen dolog, amibe beleköthettem a buli során, ugyanis a Jonas Renkse (és nem Renske, ahogy minden második helyen megjelenik!) és Anders Nyström vezette fekete egység közel hibátlan koncertet adott. Ahogy az várható volt, főleg az utolsó három lemezről szemezgettek, és ezekről a remekművekről valóban a legjobb dalokat vették elő. A nyitány a Forsaken volt, majd jött a Liberation, és már egészen az elején megkaptuk a My Twint is, a dalt, amelyet tényleg nehéz megállni könnyek nélkül. Hasonló volt a helyzet az új albumos Idle Bloodnál is, ám a helyzet komolyságát nagyban befolyásolta, hogy valaki egy melltartót dobott fel a színpadra, amit Erikkson vigyorogva akasztott fel a gitárja nyakára. A régi anyagokat nem erőltették, a Discouraged Ones-ról csak a Saw You Drown, a Tonight’s Decision-ről pedig a For My Demons szólalt meg, korábbra pedig egyáltalán nem mentek vissza, amit cseppet sem bántam. Ahogy elnéztem, más sem, mivel olyan dalok jöttek, mint a Teargas, az Evidence, a Complicity, a Day and Then The Shade, a Longest Year, vagy a Rusted. Jól látszott, hogy az évek alatt egyre profibb csapattá nőtte ki magát a Katatonia: a hangzásukat akár lemez minőségűnek is nevezhettük, Jonas éneke is a helyén volt, ráadásul már a samplereket és billentyűs témákat is használják élőben. Sőt, a jelek szerint mindenki fül-kontrollal nyomta a deszkákon, ugyanis a számok előtt nem számolt be a szenzációsan doboló Daniel Liljekvist, hanem tulajdonképpen belezuhantak az adott nótába.
A minőségen túl a mennyiséggel sem volt gond, hiszen a ráadásban előadott Dispossession és Leaders kettősével a másfél órás játékidőt is túllépték. Zseniális koncert volt, ahol a Katatonia végképp bebizonyította, hogy melankolikus, modern rockban kevesen érhetnek a nyomukba. Főleg nem az éjjeli sötétben.

Blahó D.
Fotó: Németh Wera