Mintha csak tegnap lett volna 2000 decemberének - azt hiszem - a 9. napja, mikor is egy győri Tankcsapda buli alkalmával elvesztettem koncertszüzességemet. Az eseményre két akkori évfolyamtársammal látogattam el, a két srác azonban igen hamar otthagyott, hogy vad smárolásba kezdhessen két ismerős ”nőstény egyeddel”, én pedig minden bátorságomat összeszedve elvegyültem a tömegben, hogy meglessem az este egyik előzenekarát. Bevallom, a deszkákon lobogó rasztahajak először érdekesebbnek tűntek számomra, mint az éppen zenélő csapat muzsikája, bár az sem volt éppenséggel rossz. Nos, gondolom kitaláltátok, ez volt életem első találkozása az akkor még igen-igen fiatal Depresszió zenekarral. Hogy tíz év múlva is muzsikálnak majd a srácok, ráadásul ez idő alatt az ország „nagyjából második számú” rockzenekarává növik ki magukat, ha nem is volt előre borítékolható, valamelyest azért benne volt a levegőben (főleg, ha belegondolok, milyen pozitívan állt hozzájuk már akkor is az a bizonyos győri közönség). És bár a Tankcsapda farvizein evezve valamelyest talán könnyebb a hazai rockzene meglehetősen álló vizén talpon maradni, „nem árt”, ha az ember emellett folyamatosan, keményen és főképp alázatosan melózik is. A Depresszió esetében pedig ez mind-mind kipipálva.
10 éves lett tehát mindenki Depije, a PeCsa (2010. április 17-én) viszont „csak” a keverőpultig telt meg teljesen, ami számomra egy picit meglepőnek tűnt, de csak míg nem jutott eszembe a gazdasági válság kifejezés, hehe!
A Subscribe kezdetére értem a helyszínre (ezúton is elnézést kérek hát a Rubicontól és a Hordától). A srácok a szokásos őrült, mégis totál pontos és fasza produkciója még a kezdetben meglehetősen hátrakevert ének ellenére is beindította az egyre bővülő tömeget. Érdekes volt hallani a direkt erre az alkalomra összehozott medleyt, melybe legnagyobb sikerdalaikat gyúrták nagyjából fél-fél percben. A Highflyt mondjuk el tudtam volna viselni teljes egészében, de ez legyen életem legnagyobb problémája...
21:30-kor aztán végre lekerült a nagy fekete lepel a színpad közepéről, láthatóvá vált a hatalmas képernyőkkel kirakott háttér, az immár öt tagot számláló ünnepelt pedig belecsapott a húrokba. Az Itt az én időm, Hullák és fegyverek, Nincs jobb kor trió azonnal megalapozta a buli hangulatát, mely aztán csak fokozódott az olyan nóták hatására, mint az Itt bent, az Adj még édes álmokat, vagy a Sokkold a rendszert. Legutóbbi, Egyensúly című albumukat furcsamód egy kicsit hanyagolták, bár tudom, egy jubileumi bulin inkább a „klasszikusokat” kell elővenni abból a bizonyos tarsolyból.
A közönség igen aktív volt amúgy, de a zenészeken is látszott, hogy élvezik a koncertet: Halász Feri remekül „frontemberkedett” ezúttal is, a frizuraigazításon nem is oly rég átesett Kovács Zoli végig jókedvűen baktatott ide-oda a színpadon, Nagy Dávid precízen tolta a kötelezőt, Hartmann Ádám pedig hozta a szokásos, „látványosan” gitározós formáját. Soda, a nemrég csatlakozott ötödik tag nagy fejrázások közepette samplerezett és vokálozott a színpad hátulsó fertályában, bár utóbbi tevékenysége sokáig alig-alig hallatszott kifelé.
A hangzás ezt leszámítva egyébként végig király volt, a képernyőkön futó vizuális élmény pedig egész egyszerűen az irigyelt nyugatot idézte..
A közel két órás koncert után a lelkes zsűri alig akarta leengedni kedvenceit a világot jelentő deszkákról, akik újfent bebizonyították, hogy ott vannak a dobogón kis hazánkban!
Még sok-sok ilyen Boldog Születésnapot!

Tim-Tirpunk
Fotó: davidzsolt.hu