Valamilyen izgalmas sejtelmes érzés futott végig bennem, mikor értesültem a budapesti koncertről. Borzongásokkal teli kíváncsiságom napról napra csak nőt mikor közeledett a koncert napja.
Mondanom sem kell szívem csücskében mindig is ott csücsült a Dead Can Dance zenéje. Volt benne valami intim és távoli, ami persze abból is fakad, hogy ausztrálok, de a zenéjük annyira egyetemes és misztikus is egyben, mintha a szabadkőművesek szellemisége a gregorián dallamok összefonódnának a mai modern hangzásvilággal, de mindemellett világzene és népzenei gyökerek olvadnak össze, mintegy teljesen új fúzióját adván a hangoknak és ritmusoknak. A Baraka film nézése közben vált teljessé a zenéjük iránti rajongásom, hiszen Brendan Perry & Lisa Gerrard komponálták a dalokat a mozi képi világához.
Várakozásomat igazolta a koncert kezdete, mikor Perry belépett a színpadra a nyakában egy mahagóni Gibson SG gitárral. Ő az este főszereplője. Perry fizimiskája Kovács Lajos színészünk és Vörös András, a Superbutt vezérének elegye. Nem cicozott sokat, dobott egy „Jó estét” magyarul és bele kezdett a ma esti „csodába”. Nem volt semmi hókusz-pókusz, csak egy karizmatikus zenész produkciója. A” The Arcane”rögtön ez első hangnál magával ragadó és felkavaró is egyben. Tisztasága zeneisége, letisztultsága annyira egyszerű, mint az énekes-gitáros turis bőrzakója.
Ki is ez az ember valójában? Mackós a megjelenése, mikor a mikrofonhoz lép, egy próféta őszinteségével és egy trubadúr kitárulkozásával ruházza fel magát, és olyan hatást gyakorol a hallgatóságra, mint egy jedi lovag. A dalok közben csak annyit konferál be, hogy new song… néha egy kis hangolás és máris tovább hömpölyögnek a dalok. Van ebben az estében valami intim és szinte itt lebeg a levegőben a színház misztikus világa, amit megerősít a füstgép, és a pátosszal teli dalok könnyen simulnak a közönség lelkének bolyongásaiba. A csoda megtörténik: minden hallgató arcán ott az eufória, amint átlépi az érzékelés kapuit, belépve a zene misztikus templomába. Ha valami nagyon közhelyes jelzőt kellene kitalálnom, és jellemeznem a gitárost, akkor nemes egyszerűséggel a zene szerzetesének titulálnám, mert annyira letisztult, őszinte és puritán, amit csinál, hogy ezzel ejti rabul a közönséget, mely gyermeki rajongással hallgatja végig a koncertet. Könnyűnek és lebegősnek érzed magad Brendan énekétől, a gitárjátéka annyira finoman simul bele a zenébe, akárcsak a gitár nyaka a testébe. A szólók is eggyé válnak minden dallal és a riffek, akkordok is szólóvá válnak, melyek antik talapzatként támasztják az énekhang mélyről fakadó tisztaságát.
Perry, Ark címmel megjelenő új albumát promótálja ez a turné:” Wintersun”, ”Utopia”. Hangzásvilága, elektromos gitárja fémes soundja rockosabb az anyazenekar akusztikusabb zenéjétől. Fiatal zenészei, mint atyjukra néznek fel és követik minden rezdülését a zenekarvezetőnek. A basszeros lány igazi színfolt a színpadon, remekel és gyönyörűen ’ búg’ a hangszer az ujjai alatt, ahogy egy igazi Fender basszushoz illik. A többi muzsikus is úgy teszi a dolgát, olyan alázattal, hogy csak a hangokra tudunk figyelni és semmi sem vonja el a figyelmet a karizmatikus énekes mágikus személyiségétől.
Ováció, vastaps a koncert végén. Megállt az idő, mintha minden dal egy lett volna. Kapunk egy utolsó ráadást is. Természetesen ugyanolyan egyszerűen tér vissza Perry és zenakara, mintha csak egy családi koncert lenne, semmi manír semmi púder, csak egy korty egy italból és máris kristálytisztán szól: a Dead can dance férfi énekesének utolsó dala a „Severance”.
A város fényei, tónusai is megváltoztak hazafelé, sebesen suhogok a többi autó között és az „ausztrálok nemzeti” gitárjának a fémes hangja cseng a fülemben…

Bohusek
Fotó: davidzsolt.hu